Krisztus urunk egyszer, amint éppen egy város felé mendegélt Péterrel, egy krajcárt talált az úton. Szólt Péternek:
- Vedd föl azt a krajcárt, Péter! Még hasznát vehetjük.
- Nem veszem én - mondotta Péter.
- Vedd föl, Péter!
- Minek, Uram? Nem érdemes lehajolni egy krajcárért!
Hát jól van. Krisztus urunk nem szólt többet, hanem lehajolt, s fölvette a krajcárt. Amint beértek a városba, azon a krajcáron cseresznyét vett, de úgy, hogy Péter nem vette észre. Hej, olcsó volt akkor a cseresznye! Egy krajcárért száz szemet adtak Krisztus urunknak.
Továbbmentek a városból, Krisztus urunk előre, Péter utána. Még egy jó hajításnyira sem mentek, Krisztus urunk levetett egy szem cseresznyét a földre, de úgy, hogy Péter azt nem látta, s visszaszólt:
- Te, Péter! Nézd, de szép cseresznye van a földön!
Bezzeg nem kellett mondani:,,vedd fel!" - mert Péter erősen szomjas volt, biztatás nélkül is fölvette.
Amint egy kicsit továbbhaladtak, Krisztus urunk megint leejtett egy szem cseresznyét, s hátraszólt Péternek:
- Péter!
- Hallom, Uram, hallom.
- Nem látsz cseresznyét a földön?
- De bizony látok, s föl is veszem, meg is eszem.
Így egyenként mind a száz szem cseresznyét elhullatta Krisztus urunk, s Péter hűségesen fölszedte s megette. Akkor aztán megállott Krisztus urunk, s mondta Péternek.
- Látod, Péter, látod! Azért az egy krajcárért nem hajoltál le, most meg százszor egymás után lehajlottál azért a száz szem cseresznyéért, amit a krajcáron vettem. Tanuld meg ebből, hogy a rest többet fárad!
2009. december 9., szerda
A tizenkét királykisasszony (erdélyi magyar népmese)
Volt egyszer, hol nem volt, csak az biztos, hogy nagyon régen volt, volt egyszer egy király, s annak a királynak volt tizenkét leánya. Úgy féltette őket, mint a szeme fényit. Egy nagy terembe háltatta őket, s még kívül az ajtóra vaspántokat csináltatott, azt is lelekatolta, nehogy valakik a kisasszonyokhoz hozzáférjenek. Hát mégis minden reggel az vette észre, hogy mind a tizenkét kisasszonynak a cipője a küszöbre volt dobva, s összevissza volt táncolva, még el is voltak szakadva.
Hát nem tudta elképzelni, hogy hová járhattak ezek a leányok éjnek idején. Ki is hirdette az országban, hogy annak ád egy leányt a tizenkettő közöl, aki meg tudja lesni, hogy hol járkálnak az ő leányai.
Hát vállalkoztak is hercegek, királyfik, grófok, mindenféle előkelőségű nép, de hát csak annyit értek vele, hogy el lettek csapva a palotából. Sokan próbálkoztak, de ki nem találta senki se. Nagy hirdetmények voltak kitéve a királyi városban minden falra. Megkapja a tizenkét leány közül, amelyiket választja.
Egyszer egy katona is megállott egy hirdetmény előtt, s ott olvasta. S ahogy olvasta, elkezdett sóhajtozni:
- Hej, ha én ezt tudhatnám, király lennék! Hűj, ha én király lennék, az milyen jó lenne!
Meghallotta ezt egy öreg remete. Azt mondja neki:
- Hallom, mi a kívánságod - azt mondja. - Én megtanítalak tégedet, hogy mit csináljál!
Hát a katona megörvend.
- Na, hallgass csak jól reám, figyeljél meg! Eridj csak nyugodtan, s jelentkezzél a királynál, hogy te meglesed a kisasszonyokat éjnek idején. Csak olyan szobába altasson tégedet, amelyiknek egy ajtója a kisasszonyok termébe nyílik. S az ne legyen bezárva. Akkor neked ott ádnak bort, hogy idd meg, de el ne fogadj semmit se, de tettesd magad, mintha megittad volna, öntsed a kebeledbe. Meg aztán várjál, nesze, itt van ez a vékony szivarpapírnyi kabát, amelyik a földig eltakar. Ezt tedd bé a zsebedbe. S akkor aztán, mikor ezt magadra öltötted, tiszta láthatatlanná változol. Na, meghallgattad, megértetted? - azt mondja a remete.
- Megértettem, és köszönöm a jó tanácsát.
Na, avval el is indult a katona nagy bátran a királyi udvarba, s jelentkezett, hogy ő szeretné kitalálni, szeretné meglesni, hogy hová járnak a kisasszonyok.
- Jól van, fiam - azt mondja a király. - Ilyenekre van nekem szükségem.
Megetette ott, megitatta, akkor azt mondja neki:
- Mire van szükséged?
- Nekem nincsen semmire, csak ott hálhassak közel a teremhez, mert különben hogy vegyem észre, hogy hova mennek el!
- Jól van.
Egy olyan szobába tette őt a király, amelyiknek az ajtója a terembe nyílott. A kisasszonyok aztán már kellett volna készülődjenek azon az éjjel is, hogy menjenek. Hát elébb megitatták a katonát. Főztek valamilyen bájitalt, avval itatták meg a többieket is. Na, béviszi a legnagyobbik királykisasszony a katonának. A katona már le volt feküdve.
- Na, vitéz úr, igya meg ezt a bort. Mi is ittunk mindegyikünk - azt mondja -, s te se maradjál ki. Idd meg!
Elvette a katona óvatosan, s egykettőre béöntötte a kebelibe. A királykisasszony észre se vette, azt hitte, hogy megitta. Na, akkor vissza is feküdt az ágyba, és tette magát, hogy már aluszik, még horkolt is.
- Már jó mélyen aluszik - azt mondja a kisasszony - mehetünk, indulhatunk.
Egyszer csak hallotta a katona: tipegnek a cipők, öltöznek, készülődnek s kacagnak.
Azt mondja a legkisebbik királyleány:
- Hát én nem tudom, nekem olyan rossz érzésem van!
Akkor reákiáltott a nagyobbik királykisasszony:
- Te mindig ilyeneket beszélsz! Miért van rossz érzésed? Úgy alszik a szerencsétlen, ez bor nélkül is elaludt, halljátok, hogy horkol?
Na, egyszer csak látja a katona, hogy félrehúznak egy nagy sifont. Félrehúzzák, s ott volt egy titkos ajtó, s egy lejárat.
S hamar mind a tizenkettő azon a titkos ajtón ment le a föld alatti lakásba, föld alatti világba.
Hát ő is hamar magára öltötte a köpenyeget, a láthatatlan köpenyeget. Szaladt utánuk. Hát amint ment, véletlenül rálépett a kisebbik királykisasszony ruhájára. Az elvisította magát. A többiek azt mondják neki:
- Mit félsz? Mit visítasz?
- Hát valaki megtapodta a ruhámat!
- Dehogy tapodta, biztosan egy szegbe akadtál meg!
Na, mennek. Hát mikor leérkeztek azon a hosszú, rengeteg lépcsőn, egy tiszta rézerdőbe érkeztek. Gyönyörű szép rézbül való fák voltak, virágosak. Hát ahogy ment a katona, gondolta, ő letör egy ágat. Letört egy ágat, de az akkorát csengett. A kisasszony, a kisebbik megijedt, elvisította magát.
- Jaj, mi az?
Azt mondják a többiek:
- Biztosan egy üdvlövés. A Hercegeket meglátjuk már nemsokára, azt jelenti.
Na, mennek tovább. Hát ahogy mennek, egy gyönyörű nagy rét volt ott. Az tiszta ezüstrét volt. Ott is voltak gyönyörű fák, ezüstvirágokkal. Gondolta a katona, onnét is tör egyet, legyen bizonyság, hogy ő hol járt. Letört egy ezüstágat is. Megint csak megijedt a kisebbik leány, de a nagyobbik reája kiáltott. Mentek tovább. Hát ott is volt egy tágas hely, s azon az aranyréten aranyfa. Arról is letört egy aranyágat, s avval mentek tovább. Végül odaérkeztek egy rengeteg nagy tóhoz. S azon a tizenkét herceg várta tizenkét hajóval a kisasszonyokat.
Na, mindjárt mindegyik odaszaladt a saját hercegihez, amelyikkel táncolni szokott, s béültek a hajóba.
Akkor a katona is béhelyezkedett abba, amelyikbe a kisebbik volt. Ment a herceg, vezette a hajót, s mind mondta, hogy ez a hajó milyen nehéz, mennyivel nehezebb, mint máskor.
- Hát biztosan nagy a meleg, s aztán azért.
Na, elmentek, s még a hajóbul ki se szálltak, láttak egy nagy-nagy épületet. Ki volt világítva. Szólott a zene, volt ott nagy mulatság.
Mikor a víz partjára értek, kiszállottak a hajóból, s a tizenkét herceg karon fogta a tizenkét kisasszonyt,s mentek bé a terembe. A katona is mindenütt utánuk a láthatatlan köpenyegben. Érkeztek, táncoltak, táncoltak. A katona is elvitte a királykisasszonyt, ő is táncolt. Akkor a kisasszony vizet kért tőle. A katona adott vizet, de hamar kiitta mind belőle.
Na, akkor azt mondja a kisasszony:
- Én nem tudom, mi lehet az, mikor inni akarnék, kiiszák előlem. Tiszta üres a pohár. Mikor elveszem, teli van, s akkor mégis tiszta üres. Nem jól érzem magam, egész éjjel nem jól voltam én!
A nagyobbik megint rákiáltott:
- Hallgass el, örökké csacsiskodsz!
Na, táncolnak, táncolnak egész hajnalfeléig. Egyszer aztán már kellett visszasiessenek, nehogy megvirradjon. A hercegek hamar karonfogták a lányokat, s elvitték a tó partjára, beültették őket a hajóba, s visszavezették a túlsó partra. A katona szintén odaült, s velük ment. Egy darabig még velük tartott az útja, de amikor már a lépcső aljába érkeztek, akkor hamar felfutott a lépcsőn, beszaladt a szobájába s lefeküdt. Mikorra a kisasszonyok béérkeztek, ő már horkolt. Tette magát, hogy alszik.
Megérkeznek, nézik ők is a katonát.
- Na, látjátok, hogy semmit nem tudott. Pfi, ez úgy elaludt, mint a bunda! Jól van, nincs semmi baj!
Levetkőznek s lefeküsznek.
Na, reggel a király hívatja a ktonát, hogy tud-e valamit.
- Tudok, felséges királyom!
- Na, mondd meg, hogy mit!
- Még nem mondhatom, még két éjjel itt kell legyek. Majd a harmadik éjjel megmondom.
- Jól van, fiam.
S akkor aztán eljött a második este. Ugyanúgy megismételték a dolgot.
Harmadik este megint ugyanúgy. A harmadik este, amikor megérkeztek a táncolóhelyre, akkor a katona az asztalról ellopott egy poharat. Azért, hogy a királynak felmutassa. Az aranypoháron mind a tizenkét leánynak rajta volt a neve. Azért is lopta el, mert meglátta rajta a királykisasszonyok nevét.
Na, akkor aztán mentek megint hazafelé. Hazaérkeztek. A királykisasszonyok semmit se tudtak, mert a katona megint úgy tett, mint annak előtte.
Na, várta már a király is az utolsó reggelt, hogy lássa az eredményt. Előhívja a katonát:
- Na, most aztán mondd meg a tiszta igazat!
- Én csakis azt, felséges királyom. A tiszta igazat. Mindent megtudtam.
- Jól van, fiam. Tiéd a lányom, amelyiket választod, csak mondd meg, hogy volt.
A királykisasszonyok hallgatóztak az ajtónál. Hallották, hogy a katona a világon mindent elmondott, s éppen úgy mondta, ahogy volt.
- Na, már nincs mit tagadjunk, ez mindent tud.
Mikor elmondta a katona, s bizonyságul megmutatta az aranyvesszőt, ezüstvesszőt meg az aranypoharat, akkor aztán már teljesen hitte a király. Megkérdezte a leányaitól is, elmondták azok is, hogy úgy volt.
- Na, jól van, fiam - azt mondja a király. - Itt a tizenkét leányom közül válasszad ki, amelyiket akarod.
- Hát, felséges királyom, megmondom a tiszta igazat, nekem a legkisebb tetszene. De hát azt mondja az ősi mondás: nem szabad az asztagot megkezdeni a fenekin, megelégszek hát a legnagyobbikkal is.
S akor elvette a legnagyobbikat, nagy lakodalmat csaptak, hét nap, hét éjjel folyt a bor s a pálinka. Még a sánták is járták, ahogy csak tudták. Itt a vége....
Hát nem tudta elképzelni, hogy hová járhattak ezek a leányok éjnek idején. Ki is hirdette az országban, hogy annak ád egy leányt a tizenkettő közöl, aki meg tudja lesni, hogy hol járkálnak az ő leányai.
Hát vállalkoztak is hercegek, királyfik, grófok, mindenféle előkelőségű nép, de hát csak annyit értek vele, hogy el lettek csapva a palotából. Sokan próbálkoztak, de ki nem találta senki se. Nagy hirdetmények voltak kitéve a királyi városban minden falra. Megkapja a tizenkét leány közül, amelyiket választja.
Egyszer egy katona is megállott egy hirdetmény előtt, s ott olvasta. S ahogy olvasta, elkezdett sóhajtozni:
- Hej, ha én ezt tudhatnám, király lennék! Hűj, ha én király lennék, az milyen jó lenne!
Meghallotta ezt egy öreg remete. Azt mondja neki:
- Hallom, mi a kívánságod - azt mondja. - Én megtanítalak tégedet, hogy mit csináljál!
Hát a katona megörvend.
- Na, hallgass csak jól reám, figyeljél meg! Eridj csak nyugodtan, s jelentkezzél a királynál, hogy te meglesed a kisasszonyokat éjnek idején. Csak olyan szobába altasson tégedet, amelyiknek egy ajtója a kisasszonyok termébe nyílik. S az ne legyen bezárva. Akkor neked ott ádnak bort, hogy idd meg, de el ne fogadj semmit se, de tettesd magad, mintha megittad volna, öntsed a kebeledbe. Meg aztán várjál, nesze, itt van ez a vékony szivarpapírnyi kabát, amelyik a földig eltakar. Ezt tedd bé a zsebedbe. S akkor aztán, mikor ezt magadra öltötted, tiszta láthatatlanná változol. Na, meghallgattad, megértetted? - azt mondja a remete.
- Megértettem, és köszönöm a jó tanácsát.
Na, avval el is indult a katona nagy bátran a királyi udvarba, s jelentkezett, hogy ő szeretné kitalálni, szeretné meglesni, hogy hová járnak a kisasszonyok.
- Jól van, fiam - azt mondja a király. - Ilyenekre van nekem szükségem.
Megetette ott, megitatta, akkor azt mondja neki:
- Mire van szükséged?
- Nekem nincsen semmire, csak ott hálhassak közel a teremhez, mert különben hogy vegyem észre, hogy hova mennek el!
- Jól van.
Egy olyan szobába tette őt a király, amelyiknek az ajtója a terembe nyílott. A kisasszonyok aztán már kellett volna készülődjenek azon az éjjel is, hogy menjenek. Hát elébb megitatták a katonát. Főztek valamilyen bájitalt, avval itatták meg a többieket is. Na, béviszi a legnagyobbik királykisasszony a katonának. A katona már le volt feküdve.
- Na, vitéz úr, igya meg ezt a bort. Mi is ittunk mindegyikünk - azt mondja -, s te se maradjál ki. Idd meg!
Elvette a katona óvatosan, s egykettőre béöntötte a kebelibe. A királykisasszony észre se vette, azt hitte, hogy megitta. Na, akkor vissza is feküdt az ágyba, és tette magát, hogy már aluszik, még horkolt is.
- Már jó mélyen aluszik - azt mondja a kisasszony - mehetünk, indulhatunk.
Egyszer csak hallotta a katona: tipegnek a cipők, öltöznek, készülődnek s kacagnak.
Azt mondja a legkisebbik királyleány:
- Hát én nem tudom, nekem olyan rossz érzésem van!
Akkor reákiáltott a nagyobbik királykisasszony:
- Te mindig ilyeneket beszélsz! Miért van rossz érzésed? Úgy alszik a szerencsétlen, ez bor nélkül is elaludt, halljátok, hogy horkol?
Na, egyszer csak látja a katona, hogy félrehúznak egy nagy sifont. Félrehúzzák, s ott volt egy titkos ajtó, s egy lejárat.
S hamar mind a tizenkettő azon a titkos ajtón ment le a föld alatti lakásba, föld alatti világba.
Hát ő is hamar magára öltötte a köpenyeget, a láthatatlan köpenyeget. Szaladt utánuk. Hát amint ment, véletlenül rálépett a kisebbik királykisasszony ruhájára. Az elvisította magát. A többiek azt mondják neki:
- Mit félsz? Mit visítasz?
- Hát valaki megtapodta a ruhámat!
- Dehogy tapodta, biztosan egy szegbe akadtál meg!
Na, mennek. Hát mikor leérkeztek azon a hosszú, rengeteg lépcsőn, egy tiszta rézerdőbe érkeztek. Gyönyörű szép rézbül való fák voltak, virágosak. Hát ahogy ment a katona, gondolta, ő letör egy ágat. Letört egy ágat, de az akkorát csengett. A kisasszony, a kisebbik megijedt, elvisította magát.
- Jaj, mi az?
Azt mondják a többiek:
- Biztosan egy üdvlövés. A Hercegeket meglátjuk már nemsokára, azt jelenti.
Na, mennek tovább. Hát ahogy mennek, egy gyönyörű nagy rét volt ott. Az tiszta ezüstrét volt. Ott is voltak gyönyörű fák, ezüstvirágokkal. Gondolta a katona, onnét is tör egyet, legyen bizonyság, hogy ő hol járt. Letört egy ezüstágat is. Megint csak megijedt a kisebbik leány, de a nagyobbik reája kiáltott. Mentek tovább. Hát ott is volt egy tágas hely, s azon az aranyréten aranyfa. Arról is letört egy aranyágat, s avval mentek tovább. Végül odaérkeztek egy rengeteg nagy tóhoz. S azon a tizenkét herceg várta tizenkét hajóval a kisasszonyokat.
Na, mindjárt mindegyik odaszaladt a saját hercegihez, amelyikkel táncolni szokott, s béültek a hajóba.
Akkor a katona is béhelyezkedett abba, amelyikbe a kisebbik volt. Ment a herceg, vezette a hajót, s mind mondta, hogy ez a hajó milyen nehéz, mennyivel nehezebb, mint máskor.
- Hát biztosan nagy a meleg, s aztán azért.
Na, elmentek, s még a hajóbul ki se szálltak, láttak egy nagy-nagy épületet. Ki volt világítva. Szólott a zene, volt ott nagy mulatság.
Mikor a víz partjára értek, kiszállottak a hajóból, s a tizenkét herceg karon fogta a tizenkét kisasszonyt,s mentek bé a terembe. A katona is mindenütt utánuk a láthatatlan köpenyegben. Érkeztek, táncoltak, táncoltak. A katona is elvitte a királykisasszonyt, ő is táncolt. Akkor a kisasszony vizet kért tőle. A katona adott vizet, de hamar kiitta mind belőle.
Na, akkor azt mondja a kisasszony:
- Én nem tudom, mi lehet az, mikor inni akarnék, kiiszák előlem. Tiszta üres a pohár. Mikor elveszem, teli van, s akkor mégis tiszta üres. Nem jól érzem magam, egész éjjel nem jól voltam én!
A nagyobbik megint rákiáltott:
- Hallgass el, örökké csacsiskodsz!
Na, táncolnak, táncolnak egész hajnalfeléig. Egyszer aztán már kellett visszasiessenek, nehogy megvirradjon. A hercegek hamar karonfogták a lányokat, s elvitték a tó partjára, beültették őket a hajóba, s visszavezették a túlsó partra. A katona szintén odaült, s velük ment. Egy darabig még velük tartott az útja, de amikor már a lépcső aljába érkeztek, akkor hamar felfutott a lépcsőn, beszaladt a szobájába s lefeküdt. Mikorra a kisasszonyok béérkeztek, ő már horkolt. Tette magát, hogy alszik.
Megérkeznek, nézik ők is a katonát.
- Na, látjátok, hogy semmit nem tudott. Pfi, ez úgy elaludt, mint a bunda! Jól van, nincs semmi baj!
Levetkőznek s lefeküsznek.
Na, reggel a király hívatja a ktonát, hogy tud-e valamit.
- Tudok, felséges királyom!
- Na, mondd meg, hogy mit!
- Még nem mondhatom, még két éjjel itt kell legyek. Majd a harmadik éjjel megmondom.
- Jól van, fiam.
S akkor aztán eljött a második este. Ugyanúgy megismételték a dolgot.
Harmadik este megint ugyanúgy. A harmadik este, amikor megérkeztek a táncolóhelyre, akkor a katona az asztalról ellopott egy poharat. Azért, hogy a királynak felmutassa. Az aranypoháron mind a tizenkét leánynak rajta volt a neve. Azért is lopta el, mert meglátta rajta a királykisasszonyok nevét.
Na, akkor aztán mentek megint hazafelé. Hazaérkeztek. A királykisasszonyok semmit se tudtak, mert a katona megint úgy tett, mint annak előtte.
Na, várta már a király is az utolsó reggelt, hogy lássa az eredményt. Előhívja a katonát:
- Na, most aztán mondd meg a tiszta igazat!
- Én csakis azt, felséges királyom. A tiszta igazat. Mindent megtudtam.
- Jól van, fiam. Tiéd a lányom, amelyiket választod, csak mondd meg, hogy volt.
A királykisasszonyok hallgatóztak az ajtónál. Hallották, hogy a katona a világon mindent elmondott, s éppen úgy mondta, ahogy volt.
- Na, már nincs mit tagadjunk, ez mindent tud.
Mikor elmondta a katona, s bizonyságul megmutatta az aranyvesszőt, ezüstvesszőt meg az aranypoharat, akkor aztán már teljesen hitte a király. Megkérdezte a leányaitól is, elmondták azok is, hogy úgy volt.
- Na, jól van, fiam - azt mondja a király. - Itt a tizenkét leányom közül válasszad ki, amelyiket akarod.
- Hát, felséges királyom, megmondom a tiszta igazat, nekem a legkisebb tetszene. De hát azt mondja az ősi mondás: nem szabad az asztagot megkezdeni a fenekin, megelégszek hát a legnagyobbikkal is.
S akor elvette a legnagyobbikat, nagy lakodalmat csaptak, hét nap, hét éjjel folyt a bor s a pálinka. Még a sánták is járták, ahogy csak tudták. Itt a vége....
Füllentő
Mivel anyám előtt születtem, apám a lakodalmára készültében a malomba küldött lisztet fűrészeltetni.
Fölraktam ökreimet a kocsira, rúd mellé fogtam a búzászsákokat. Odaértek, mondják, a malom elment kocsmázni. Leszúrtam az ökörhajtó ostoromat, megyek a malomért. De már akkor nagy nyugodtan szalonnázott az árokparton. Egy husánggal jól végigvágtattam rajta, biztatásul, mindjárt elkezdte kovácsolni a réteslisztet.
Az ostoromból ezalatt égig érő fa nőtt. Körülötte keresem az ökreimet. Fölmásztak a hegyébe legelni. Megyek utánuk, hát uramfia! - ezer seregély az ágakon. Rakom az ingem derekába. Egyszer csak megindultak velem. Szállunk a Maros fölött. Asszonyok mossák ott a ruhát. Rám csudálkoztak:
- Ojvéé, de nagy madár!
Úgy értem, oldjam meg a gatyám. Megoldottam. A seregélyek kihussantak az ingemből, én meg zuhantam lefelé. Volt nálam egy fél marék korpa, sebesen sodortam belőle a kötelet. Ereszkedtem lefelé. Hanem egy egér elrágta a korpakötelet. Belecsapódtam a marosba, kivágtam belőle annyi halat, tizenkét ökrösszekér nem bírta el, egy meztelen cigány gyerek a kabátja zsebében elvitte.
Hajamnál fogva ráncigáltam ki magam a Marosból. Mire partra vergődtem elvesztettem a fejem. Hogy lehetek meg anélkül, mire tegyem a kalapomat? Gyorsan kerekítettem sárból. Szerencsémre, mert apám már nagyon keresett. Hazavittük a lisztet, tapostuk belőle a rétest.
Ekkorára nagyon megéheztem. Udvarunkon egy kazal verébtojásból hátaslovak dagasztották a tésztának való csöves kukoricát. Egy tojást feltörtem, eszegettek a szélén. Beleejtettem a bicskámat. Hogy menjek utána? Szemöldököm kitéptem, abból raktam létrát. Három napig megyek lefelé. Sírtam a jó bicskám után. Ott bolyongok estig a verébtojás alján, odajön egy lovatlan huszár. Vigasztalt, hogy ő már egy hete itt keresi a Pejkót, annyira ellegelészett a tojásban. Apám már türelmetlen volt, utánam üzent a sütőlapáttal, hogy de siessek a gémeskútra borért. Fölnyergeltem a Fakót, ülök a Szürkére, vágtattam a Sárgával. Este kipányváztam legelni a nyerget, itattam a kantárt, párnának fejem alá gyűrtem a Sárgát.
Arra ébredtem, hogy megint éhes vagyok. Fölmásztam az uborkafára, ráztam róla annyi krumplit, csak úgy hullottt a sok répa, retek, mogyoró. Odasereglettek a mókusok, eszegették előlem. Egy mókust farkánál kaptam. Ijedtében ugrott akkorát, engem fölvágott az égbe. Ott még sosem jártam. Gondoltam, ha már sorsom ide vetett, megnézem Panna ángyomat. Nagy munkában találtam. Templomtoronnyal foltozta a lekvárfőző üst fenekét. Örült a jöttömnek. Szúnyogtojásból kicsépelt rántottát vágott a hátamhoz, úgy vendégelt. Amit nem bírtam megenni, mind a hajamra kente. Alig nézhettem széjjel, éreztem égbe járó illatairól, hogy odalent javában legelik már a tüzes kemencét, darálják a túrós lepényt. Apámnak hét szabómester köszörülte a vőlegényruhát. Hányta a szikrát.
A fonott kalácsot ásóval faragták, kátrányozták a dobostortát, kilencet fialt baltával borotválták a szilvás gombócot.
Nagy mehetnékem támadott, hiszen éngemet annyira várnak odalent, hogy régen elfelejtettek. Összemarékolam egy félországnyi bárányfelhőt, létrát facsartam belőle. Alig teszem földre a lábam, apám ott alszik, mérgében majd megszakad a nevetéstől, hogy hol vagyok istenvilág óta, amikor anyám megszületett, szaladjak a Tiszára fürösztővízért. Forró nyár volt, a folyó befagyva. Lekapom a fejem, beverem a jeget, rostával feneketlen vödörbe meregetem a fűzfát. Épp delet harangoztak éjfélkor, ahogy hazaérek. Már a feje tetején áll a lakodalom. Nekifeküdtem táncolni. A szoba sarkában zsákokba kötve a Duna, Tisza, Dráva, Száva, madzag a támasztója. Fakilincs mindegyiken. Nagybőgővel citerázták a talp alá való tücsökciripelést. A táncosok közé perdülve elaludtam. Tökhajóból való sarkantyúm pengett, akár az ágyúdörgés. Sarkantyúm kivágta a Duna, Tisza, Dráva, Száva zsákját, vitte a víz a lakodalmat.
Szaladtam a bábaasszonyhoz, kétágú horgot hímeztetni. Orruknál fogva húzgáltam ki a fullákolókat. Azóta két lyuk van mindenkinek az orrán.
Aki nem hiszi, járjon utána!
Fölraktam ökreimet a kocsira, rúd mellé fogtam a búzászsákokat. Odaértek, mondják, a malom elment kocsmázni. Leszúrtam az ökörhajtó ostoromat, megyek a malomért. De már akkor nagy nyugodtan szalonnázott az árokparton. Egy husánggal jól végigvágtattam rajta, biztatásul, mindjárt elkezdte kovácsolni a réteslisztet.
Az ostoromból ezalatt égig érő fa nőtt. Körülötte keresem az ökreimet. Fölmásztak a hegyébe legelni. Megyek utánuk, hát uramfia! - ezer seregély az ágakon. Rakom az ingem derekába. Egyszer csak megindultak velem. Szállunk a Maros fölött. Asszonyok mossák ott a ruhát. Rám csudálkoztak:
- Ojvéé, de nagy madár!
Úgy értem, oldjam meg a gatyám. Megoldottam. A seregélyek kihussantak az ingemből, én meg zuhantam lefelé. Volt nálam egy fél marék korpa, sebesen sodortam belőle a kötelet. Ereszkedtem lefelé. Hanem egy egér elrágta a korpakötelet. Belecsapódtam a marosba, kivágtam belőle annyi halat, tizenkét ökrösszekér nem bírta el, egy meztelen cigány gyerek a kabátja zsebében elvitte.
Hajamnál fogva ráncigáltam ki magam a Marosból. Mire partra vergődtem elvesztettem a fejem. Hogy lehetek meg anélkül, mire tegyem a kalapomat? Gyorsan kerekítettem sárból. Szerencsémre, mert apám már nagyon keresett. Hazavittük a lisztet, tapostuk belőle a rétest.
Ekkorára nagyon megéheztem. Udvarunkon egy kazal verébtojásból hátaslovak dagasztották a tésztának való csöves kukoricát. Egy tojást feltörtem, eszegettek a szélén. Beleejtettem a bicskámat. Hogy menjek utána? Szemöldököm kitéptem, abból raktam létrát. Három napig megyek lefelé. Sírtam a jó bicskám után. Ott bolyongok estig a verébtojás alján, odajön egy lovatlan huszár. Vigasztalt, hogy ő már egy hete itt keresi a Pejkót, annyira ellegelészett a tojásban. Apám már türelmetlen volt, utánam üzent a sütőlapáttal, hogy de siessek a gémeskútra borért. Fölnyergeltem a Fakót, ülök a Szürkére, vágtattam a Sárgával. Este kipányváztam legelni a nyerget, itattam a kantárt, párnának fejem alá gyűrtem a Sárgát.
Arra ébredtem, hogy megint éhes vagyok. Fölmásztam az uborkafára, ráztam róla annyi krumplit, csak úgy hullottt a sok répa, retek, mogyoró. Odasereglettek a mókusok, eszegették előlem. Egy mókust farkánál kaptam. Ijedtében ugrott akkorát, engem fölvágott az égbe. Ott még sosem jártam. Gondoltam, ha már sorsom ide vetett, megnézem Panna ángyomat. Nagy munkában találtam. Templomtoronnyal foltozta a lekvárfőző üst fenekét. Örült a jöttömnek. Szúnyogtojásból kicsépelt rántottát vágott a hátamhoz, úgy vendégelt. Amit nem bírtam megenni, mind a hajamra kente. Alig nézhettem széjjel, éreztem égbe járó illatairól, hogy odalent javában legelik már a tüzes kemencét, darálják a túrós lepényt. Apámnak hét szabómester köszörülte a vőlegényruhát. Hányta a szikrát.
A fonott kalácsot ásóval faragták, kátrányozták a dobostortát, kilencet fialt baltával borotválták a szilvás gombócot.
Nagy mehetnékem támadott, hiszen éngemet annyira várnak odalent, hogy régen elfelejtettek. Összemarékolam egy félországnyi bárányfelhőt, létrát facsartam belőle. Alig teszem földre a lábam, apám ott alszik, mérgében majd megszakad a nevetéstől, hogy hol vagyok istenvilág óta, amikor anyám megszületett, szaladjak a Tiszára fürösztővízért. Forró nyár volt, a folyó befagyva. Lekapom a fejem, beverem a jeget, rostával feneketlen vödörbe meregetem a fűzfát. Épp delet harangoztak éjfélkor, ahogy hazaérek. Már a feje tetején áll a lakodalom. Nekifeküdtem táncolni. A szoba sarkában zsákokba kötve a Duna, Tisza, Dráva, Száva, madzag a támasztója. Fakilincs mindegyiken. Nagybőgővel citerázták a talp alá való tücsökciripelést. A táncosok közé perdülve elaludtam. Tökhajóból való sarkantyúm pengett, akár az ágyúdörgés. Sarkantyúm kivágta a Duna, Tisza, Dráva, Száva zsákját, vitte a víz a lakodalmat.
Szaladtam a bábaasszonyhoz, kétágú horgot hímeztetni. Orruknál fogva húzgáltam ki a fullákolókat. Azóta két lyuk van mindenkinek az orrán.
Aki nem hiszi, járjon utána!
A szegény ember kilenc tyúkja (magyar népmese)
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, volt egyszer egy szegény ember. Annak a szegény embernek annyi gyermeke volt, hogy mint rostán a lik, még eggyel több.
Volt neki két ökröcskéje. S ezekkel az ökröcskékkel járt ő szántogatni. S hát egyszer, ahogy szántogat, szántogat, erőst nagy sírást hall. Abbahagyja a szántást, s megy a hang irányába. Amint odaér, látja ám, hogy egy nagy medve egy kicsike nyúllal verekedik, de rettenetesen.
Nagyot kacag a szegény ember.
- Na, még ilyet se láttam világon való életemben, hogy ekkora medve ekkorácska nyulacskával verekedjen.
Megharagszik a medve, s mondja:
- Na, megállj, te szegény ember! Amiért kikacagtál, megeszlek tégedet is meg az ökreidet is.
Most ijedt meg csak igazán a szegény ember. Kezdett könyörögni:
- Jaj, ne egyél meg! Ha felfalsz, akkor ki szántja meg az én földemet, s mit esznek majd a gyerekeim?
- De a medve csak bizonygatja, hogy megeszi.
- Jól van - mondja a szegény ember -, nem bánom, ha megeszel is, csak várjál estig, hogy legalább megszánthassam a földemet!
- Jó, addig várok, de tovább egy percet se! - így a medve.
A szegény ember visszament szántani, szántogatott, de rettenetesen búsult. S ahogy búsulgatott, egyszer csak arra megy a róka, s kérdi:
- Mért búsulsz, te szegény ember?
- Hogyne búsulnék, róka komám! Ha tudnád, hogy jártam én ma a medvével s a nyulacskával! - S a szegény ember elbeszélte, hogy s mint történt a dolog.
- Egyet se búsulj! - mondja a róka. - Segítek én rajtad, csak jól figyelj! Este, mielőtt megérkezik a medve, elkezdek tülkölni, mint a vadászok, hogy tüüüü-tü-tü-tü-tü. Akkor a medve megkérdezi, hogy mi ez a zaj, mondd neki azt, hogy a vadászok jönnek. Erre a medve majd kérlelni kezd, hogy rejtsd el valahová. Te akkor bújtasd bele egy zsákba, akkor én kijövök a bokorból, s megkérdezem tőled, szegény ember, hogy mi van abban a zsákban. Mondjad azt, hogy a pincédben elszaporodtak a patkányok , azok vannak összefogdosva benne. Erre én azt válaszolom, hogy nem hiszem el, de ha valóban patkányok, vágj oda nekik a bunkós botoddal. Akkor te jól eldöngeted a zsákban a medvét, nem lesz annak kedve többé ökröt- embert vacsorázni. De mit adsz nekem ezért a segítségért cserébe?
- Hát mit adnék? - feleli a szegény ember. - Nincs nekem semmim se az égvilágon, szegény vagyok.
- De tyúkod csak van?
- Hát az van. Kilenc tyúkom és egy kakasom.
- Nahát, az jó lesz nekem.
- Jól van - ígérte meg a szegény ember. A róka elment.
Immár a szegény ember se félt annyira. Nem búsult. Gondolta megában: ha megtörténik minden, ahogy a róka tervezi, nem lesz baj. Úgy is lett. Estefelé a róka hamarább odament, mint a medve, s behúzódott egy bokorba. Amikor meglátta előcammogni a medvét, elkezdett tülkölni vadászmódra: tüüü-tü-tü-tü-tü-tü.
Kérdezi a medve:
- Te szegény ember! Mi tesz úgy?
- A vadászok tülkölnek . Észrevették, hogy te idejöttél, s most jönnek, hogy meglőjenek.
- Jaj, jaj - siránkozik a medve -, bújtass el valahova, mert félek!
- Hova bújtatnálak, nincs nekem semmim sem!
- Jaj, jaj, hova bújjak? - óbégat tovább a medve.
- Csak egy szeneszsák van itt, ebbe belebújhatsz!
A medve hamar belebújt, s a szegény ember jól bekötötte a zsákot.
Mikor bekötötte, kijött a róka a bokorból. Odamegy s kérdi:
- Te szegény ember, mi van ebben a zsákban?
- Ebben csak összefogdosott patkányok vannak, igen elszaporodtak a pincében.
- Na, ha patkányok, vágj oda nekik a bunkósbotoddal!
A szegény ember oda is vágott, jól helybenhagyta a medvét.
- Látod-e, szegény ember! Többet ésszel, mint erővel! - bölcselkedett a róka. - Estefelé elmegyek a kilenc tyúkért s a kakasért, úgy gondolkozzál - tette még hozzá.
- Jól van - mondta a szegény ember. - Ezen tanultam én is.
Úgy is lett. Hazament a szegény ember, megvacsorázott, aztán a gyermekeivel s a feleségével aludni tért. De alighogy lefeküdtek, kopogtatott a róka:
- Aluszol-e, szegény ember?
- Aludtam, de felébredtem.
Eljöttem a kilenc tyúkért s a kakasért.
- Várjál, csak felöltözök!
Eközben szólt a gyermekeinek, hogy ugassanak jó hangosan. A kisebb gyermekek vékonyabb hangon, a nagyobbak vastagabb hangon rákezdték: vauuu,u-u-u, vauuu, vauuu. Ugattak rettentően.
- Te szegény ember! Mi tesz úgy? - kérdezte a róka.
- Én nem tudom, honnan, honnan nem, az este valami kutyák kerültek ide az ágy alá - felelte a szegény ember -, s most megérezték a szagodat, s nem tudom visszatartani őket.
- Jaj, jaj! - kiáltozott a róka. - Csak addig tartsd, amíg elfutok!
Közben a szegény ember biztatta a gyerekeit, hogy ugassanak csak jobban. Ugattak is azok úgy, ahogy a torkukon kifért. De a róka is vitte az irháját, be az erdőbe. Nem kellett neki se tyúk, se kakas, félt a kutyáktól erőst.
,,Na - gondolta magában a szegény ember -, megtanultan én tőled, róka, hogy többet ésszel, mint erővel." Így maradt meg a szegény embernek a kilenc tyúkja, a kakasa s a két ökröcskéje is. Még ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.
Volt neki két ökröcskéje. S ezekkel az ökröcskékkel járt ő szántogatni. S hát egyszer, ahogy szántogat, szántogat, erőst nagy sírást hall. Abbahagyja a szántást, s megy a hang irányába. Amint odaér, látja ám, hogy egy nagy medve egy kicsike nyúllal verekedik, de rettenetesen.
Nagyot kacag a szegény ember.
- Na, még ilyet se láttam világon való életemben, hogy ekkora medve ekkorácska nyulacskával verekedjen.
Megharagszik a medve, s mondja:
- Na, megállj, te szegény ember! Amiért kikacagtál, megeszlek tégedet is meg az ökreidet is.
Most ijedt meg csak igazán a szegény ember. Kezdett könyörögni:
- Jaj, ne egyél meg! Ha felfalsz, akkor ki szántja meg az én földemet, s mit esznek majd a gyerekeim?
- De a medve csak bizonygatja, hogy megeszi.
- Jól van - mondja a szegény ember -, nem bánom, ha megeszel is, csak várjál estig, hogy legalább megszánthassam a földemet!
- Jó, addig várok, de tovább egy percet se! - így a medve.
A szegény ember visszament szántani, szántogatott, de rettenetesen búsult. S ahogy búsulgatott, egyszer csak arra megy a róka, s kérdi:
- Mért búsulsz, te szegény ember?
- Hogyne búsulnék, róka komám! Ha tudnád, hogy jártam én ma a medvével s a nyulacskával! - S a szegény ember elbeszélte, hogy s mint történt a dolog.
- Egyet se búsulj! - mondja a róka. - Segítek én rajtad, csak jól figyelj! Este, mielőtt megérkezik a medve, elkezdek tülkölni, mint a vadászok, hogy tüüüü-tü-tü-tü-tü. Akkor a medve megkérdezi, hogy mi ez a zaj, mondd neki azt, hogy a vadászok jönnek. Erre a medve majd kérlelni kezd, hogy rejtsd el valahová. Te akkor bújtasd bele egy zsákba, akkor én kijövök a bokorból, s megkérdezem tőled, szegény ember, hogy mi van abban a zsákban. Mondjad azt, hogy a pincédben elszaporodtak a patkányok , azok vannak összefogdosva benne. Erre én azt válaszolom, hogy nem hiszem el, de ha valóban patkányok, vágj oda nekik a bunkós botoddal. Akkor te jól eldöngeted a zsákban a medvét, nem lesz annak kedve többé ökröt- embert vacsorázni. De mit adsz nekem ezért a segítségért cserébe?
- Hát mit adnék? - feleli a szegény ember. - Nincs nekem semmim se az égvilágon, szegény vagyok.
- De tyúkod csak van?
- Hát az van. Kilenc tyúkom és egy kakasom.
- Nahát, az jó lesz nekem.
- Jól van - ígérte meg a szegény ember. A róka elment.
Immár a szegény ember se félt annyira. Nem búsult. Gondolta megában: ha megtörténik minden, ahogy a róka tervezi, nem lesz baj. Úgy is lett. Estefelé a róka hamarább odament, mint a medve, s behúzódott egy bokorba. Amikor meglátta előcammogni a medvét, elkezdett tülkölni vadászmódra: tüüü-tü-tü-tü-tü-tü.
Kérdezi a medve:
- Te szegény ember! Mi tesz úgy?
- A vadászok tülkölnek . Észrevették, hogy te idejöttél, s most jönnek, hogy meglőjenek.
- Jaj, jaj - siránkozik a medve -, bújtass el valahova, mert félek!
- Hova bújtatnálak, nincs nekem semmim sem!
- Jaj, jaj, hova bújjak? - óbégat tovább a medve.
- Csak egy szeneszsák van itt, ebbe belebújhatsz!
A medve hamar belebújt, s a szegény ember jól bekötötte a zsákot.
Mikor bekötötte, kijött a róka a bokorból. Odamegy s kérdi:
- Te szegény ember, mi van ebben a zsákban?
- Ebben csak összefogdosott patkányok vannak, igen elszaporodtak a pincében.
- Na, ha patkányok, vágj oda nekik a bunkósbotoddal!
A szegény ember oda is vágott, jól helybenhagyta a medvét.
- Látod-e, szegény ember! Többet ésszel, mint erővel! - bölcselkedett a róka. - Estefelé elmegyek a kilenc tyúkért s a kakasért, úgy gondolkozzál - tette még hozzá.
- Jól van - mondta a szegény ember. - Ezen tanultam én is.
Úgy is lett. Hazament a szegény ember, megvacsorázott, aztán a gyermekeivel s a feleségével aludni tért. De alighogy lefeküdtek, kopogtatott a róka:
- Aluszol-e, szegény ember?
- Aludtam, de felébredtem.
Eljöttem a kilenc tyúkért s a kakasért.
- Várjál, csak felöltözök!
Eközben szólt a gyermekeinek, hogy ugassanak jó hangosan. A kisebb gyermekek vékonyabb hangon, a nagyobbak vastagabb hangon rákezdték: vauuu,u-u-u, vauuu, vauuu. Ugattak rettentően.
- Te szegény ember! Mi tesz úgy? - kérdezte a róka.
- Én nem tudom, honnan, honnan nem, az este valami kutyák kerültek ide az ágy alá - felelte a szegény ember -, s most megérezték a szagodat, s nem tudom visszatartani őket.
- Jaj, jaj! - kiáltozott a róka. - Csak addig tartsd, amíg elfutok!
Közben a szegény ember biztatta a gyerekeit, hogy ugassanak csak jobban. Ugattak is azok úgy, ahogy a torkukon kifért. De a róka is vitte az irháját, be az erdőbe. Nem kellett neki se tyúk, se kakas, félt a kutyáktól erőst.
,,Na - gondolta magában a szegény ember -, megtanultan én tőled, róka, hogy többet ésszel, mint erővel." Így maradt meg a szegény embernek a kilenc tyúkja, a kakasa s a két ökröcskéje is. Még ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
